Az alábbi részek az egyik mellékszereplőről szólnak. Boxlar, a kisfiú és barátai halottnéző kirándulásra indulnak a kastélyban, ám ez a kaland végül nem került be a regénybe. A szerzőnő kihúzta, mert gyengének és feleslegesnek ítélte. Szerintünk aranyos :)

Gyenge neszezés hallatszott, s egy keskeny fénycsík jelent meg a sötétben, ahogy a kisfiú óvatosan meghúzta a nyitókart. A gyerekek vadul kalapáló szívvel nézték, ahogy a csík mérhetetlen lassúsággal szélesedik. Bár a szobában lévő mécsbogár-lámpa elég gyenge fényt adott, de a folyosó tömör feketeségéhez képest ez is vakítónak hatott. Végre újra látták egymást és környezetüket. Boxlar óvatosan kilesett a faldarab mögül, hogy vessen egy pillantást a továbbra is egyenletesen hortyogó valakire. Legnagyobb rémületére azonban egy késsel és egy mélyzöld szempárral nézett farkasszemet közvetlen közelről. Ijedtében mukkanni sem tudott.
– Boxlar? Te vagy az?
A haragos és elszánt tekintet csodálkozóra váltott, a kés pedig lassan leereszkedett a gyerek orra elől. Evelyn megkönnyebbülten lazította el pattanásig feszült izmait, s úgy érezte, ugyanez történik az idegeivel is. A fal mögé pillantva észrevette a másik három jómadarat.
– Van fogalmatok róla, mennyire megijesztettetek? Mi a bánatos fittyfenét csináltok itt ilyen későn?
– Ne..ne haragudj úrnőm, nem tudtuk, hogy itt vagy! Korábban senki sem volt itt.
– Jaj, ezt az úrnőzést nem lehetne mellőzni? Megőrülök tőle. Hívjatok Evelynnek, jó? Az a nevem ugyanis. Na, meddig álldogáltok még ott?
A megszeppent csapat besorjázott a szobába, Boxlar pedig benyomta az egyik kő közepét (ez egy madarat formázott), és a fal szépen a helyére csúszott. Loki időközben szintén felébredt és most érdeklődéssel figyelte az újabb fejleményeket. Megjegyezte magának a madaras ábrát.
– Már rég ágyban lenne a helyetek, nem? Vagy nálatok a gyerekek nem szoktak aludni? – nézett végig rajtuk Evy.
– De igen – felelték bűnbánóan.
– És hova vezet az az ajtó? – kérdezte a csacsok kíváncsian, fejével a fal felé intve.
– Abba a szobába, ahol Tearant... Ahol Tearan meghalt.
– Remek! Nincs is jobb, mint késő éjjel halottakhoz mászkálni! Ráadásul az eddig biztonságosnak hitt szobáról kiderült, hogy van benne egy titkos átjáró, amin akárki beosonhat. Ennyit az őrökről – mondta a lány rosszkedvűen.
– Nem osonhat be akárki! Az átjáróról senki más nem tud, én fedeztem fel! Amikor egyszer segítettem Miaralnak takarítani, véletlenül benyomtam az egyik követ. Még neki sem mondtam el.
– Ettől most aztán nagyon megnyugodtam. Jól van, azért ne vágjatok már ilyen savanyú képet! Gondolom, sem Miaral, sem a ti szüleitek nem tudnak erről a kis éjjeli kirándulásról. Ugye?
– Hát nem igazán...
– Valahogy sejtettem.
– Elmondod nekik? – kérdezte halkan a kisfiú. Evy nagyot sóhajtott.
– Nem, nem mondom el nekik.
– És én sem! – tette hozzá sietve Loki, miután a gyerekek tekintete rászegeződött.
– Köszönjük! Kösz, rendesek vagytok!
– Akkor nem is zavarnánk tovább, ideje visszamennünk a szobáinkba.
– Várjatok csak! Nem valami biztonságos a folyosókon lődörögnötök. Hogy miért nem, azt tudjátok – siklott Evelyn pillantása az immár a fal részének tűnő ajtóra.
– Igen, tudjuk – mondta lehangoltan Lam.
– De muszáj indulnunk, különben felfedezik, hogy nem vagyunk a helyünkön! – nyugtalankodott Karian.
– Már ha eddig még nem fedezték fel – mormogta erre Herdan.
– Idefelé sem történt semmi bajunk! Majd sietünk!
– És hogy akartok kijutni észrevétlenül az őrökön keresztül?
Boxlar tanácstalanul nézett a többiekre. Ez valóban jó kérdés. El sem tudta képzelni, miként tudnának kisurranni az ajtón feltűnés nélkül.
– De hát a legalsó szinten vagyunk! – mondta Loki, majd magától értetődően az ablakhoz lépett és kinyitotta az előzőleg alaposan bezárt fatáblákat. A többi emeleten üvegablak is volt a zsaluk alatt (méregdrága gyöngyerdődi üveg), de itt ilyesmivel nem kellett külön vesződnie. – Tessék, szabad az út!
A gyerekek elvigyorodtak, és az ablak köré álltak. Tetszett nekik az új játék – kiszökni egy szobából, mint ahogy a tolvajok szokták! És így legalább nem kell a folyosókon rettegniük. Sorban kimásztak egymás után, nem is kellett nagyot ugraniuk a talajig. Visszafordultak és suttogva elbúcsúztak Evyéktől. Biztosították őket arról, hogy ha egyszer bármiféle segítségre lenne szükségük, rájuk számíthatnak. A lány és a csacsok mosolyogva megköszönte, aztán visszacsukták az ablakot.

<< Vissza a könyv ismertetőhöz