Rita Horseyes: Kótyomfitty, a varázsló inasa

Kótyomfitty álmosan sandított fel szalmazsákjáról. Nem mintha bármi lényegeset láthatott volna, hisz az ablakot védő zsalugáterek vaskos falapocskái között még a nappali fény is csak keskeny csíkokban szűrődött át – ha éppen nappal volt. Most azonban koromfekete sötétség honolt, tehát nyilvánvalóan éjszakának kellett lennie. Márpedig éjszaka aludni kell, nem mások ajtaján dörömbölni – gondolta a fiú morcosan.
– Ki a lidérc az? – kiabált ki udvariasan, elvégre valahogyan véget kellett vetnie a pihenését zavaró zajnak.
– Kótyomfitty, azonnal nyisd ki! – érkezett a válasz. A kérdéshez ugyan nem sok köze volt, hősünk mégis felpattant, hogy engedelmeskedjen, mivel mentora hangját ismerte fel a rekedtes baritonban.
– Bocsáss meg mester... – kezdte, ám a varázsló félresöpörte őt, és sietve bezárta a súlyos tölgyajtót. Még be is reteszelte, pedig ez nem volt szokása.
A fiú bűvigével meggyújtotta az ötágú tartó gyertyáit, majd szemügyre vette a varázslót.
Hórukk mesteren tépetten lógott a köpenye, és mintha meg is perzselődött volna.
A nadrágja sáros volt, szakadt és véres; bal lábán csúnya vágás (karmolás?) húzódott. Úti kalpagját elhagyta, őszülő haja kócosan tapadt izzadtságtól gyöngyöző homlokára. A legfurcsább mégsem kevéssé szalonképes kinézete, hanem örökké övén függő vagy kezében szorongatott varázspálcája hiánya volt.
– Mindjárt ideér a bestia! – lihegte a vénember, s erejét vesztve lerogyott a sarokban álldogáló, nyikorgós hintaszékbe. – Nyisd fel a ládámat, van benne egy másik pálca! – utasította a fiút, és ő már rohant is a szomszéd szobába. Még sosem látta ilyennek a mágust. Márpedig, ha valami képes volt így elbánni vele, akkor nagy baj van. Főleg, ha az a valami mindjárt itt lesz!
A mágus szobája a sötétben még ijesztőbbnek tűnt a bizarr kreatúrák szobraival, mint egyébként. A tizenkét éves fiú szívesen visszafordult volna egy gyertyáért, de erre nem volt idő. Felidézte a tanultakat, s tenyerét a díszesen faragott láda tetejéhez érintve, kimondta a bűvigét:
– Baljós tudás áldott átka, múltnak őre, titkok tára, tárulj láda! – kántálta, s a mágia erejével elhangzott szavak hatására... Az égvilágon semmi se történt. – Az a nyavalyás sorrend! – mérgelődött. – Múltnak őre, titkok tára, baljós tudás áldott átka, tárulj láda! – próbálkozott újra, ezúttal a helyes formulával. A faláda teteje felpattant.
Sietve belekotort, noha a sötétben nem sokat látott a ládafiából. Némi tapogatózással mindkét kezével ráakadt egy-egy botszerű dologra, így „kettő jobb, mint egy sem” alapon, visszarohant a varázslóhoz. A fényben már látta, melyik a varázspálca, azt nyújtotta oda az öregnek. A titokzatos üldöző közben az ajtóhoz ért.
– Húzódj hátrébb! – szólt rá a mágus, és maga is kikászálódott a hintaszékből, hogy távolabb lépjen.
Odakintről morgó, csaholó, kaparászó hangok hallatszottak, s valami rettentő erővel döngetni kezdte a jókora tölgyajtót. A faalkotmány kitartott, de recsegve tiltakozott minden egyes ütésnél.
– Mi ez? – kérdezte a fiú. Nyilvánvaló volt, hogy bármi is akar bejutni, hamarosan sikerül neki.
– Tudod, milyen lény a hidroszkalusz?
– Igen – lelte ki a fiút a hideg. – Madáralkatú, pikkelyes testű gyíkféle bőrszárnyakkal. A sebei rögtön begyógyulnak; fegyverrel nem, csak tűzzel lehet elpusztítani.
– Látom megtanultad a bestáriumból a leckét, jól van! És mi az a pokoltorkú?
– Kutyatestű lény, ami ellenáll mindennemű tűznek, még a sárkánylángnak is. A mágikus átkok és támadó igék sem ártanak neki. Csak obszidián pengével lehet megsebezni.
– Helyes – nyugtázta a vénember. Végre rápillantott. – Nos, ez odakinn hidroszkalusz-pokoltorkú hibrid. Szép nagy, kifejlett példány. És sajnos sem az obszidián, sem a tűz nem hat rá. Mindkettőt próbáltam ugyanis.
– De hát az egyik hüllő, a másik emlős, és nem is egy helyen élnek! Előbb ölnék meg egymást, mintsem összeálljon két ilyen lény!
A varázsló visszafordult, felkészült a nemkívánatos vendég fogadására. Az ajtó keserves hangokat hallatott az ütlegek alatt, csupán pillanatok kérdése volt, hogy a hibrid betörjön a házba.
– Nem természetesen fogant. A gazdája fekete mágiával kísérletezett, ezért is ítélte el a Varázstudók Rendje. Csakhogy megszökött a fogdából, így halálbüntetésre módosították az ítéletet, és mágiaértő fejvadászokat küldtek utána.
– Szóval te, mester...?
– Én megtaláltam és megöltem. A házőrzője pedig eléggé morcos rám ezért – biccentett az ajtó felé.
– De mivel állítod meg a hidropokit, ha a tűz, az obszidián, és a mágia sem hatásos ellene? – nézett ijedten a kócos ifjú az ajtólapra, amelyen tenyérnyi repedés keletkezett.
– Hidropoki?! – rökönyödött meg a mágus. – Ez úgy hangzik, mint egy újmódi, idióta tánc abból a rángatózós fajtából!
Kótyomfitty tiltakozni akart, részint, mert kedvelte az ifjúság körében dívó újkeletű táncokat, részint, mert igencsak be volt tojva, s ez nem éppen ideális állapot holmi hibridek méltó elnevezésére. De érvei elenyésztek, mert a következő csapásnál beszakadt az ajtó.
– Jégfuvallat, fagybörtön, dermedj holttá most rögtön! – suhintott pálcájával a varázsló, s a benyomakodni készülő lény azon pillanatban mozdulatlanná dermedt, testét súlyos jégtömb ölelte körbe.
– Meghalt?
– Nem, csak lebénult. Reméltem, hogy a fagyvarázs beválik – sóhajtotta a mágus. – Meg ugyan nem ölte, de legalább nyertünk egy kis időt – dünnyögte. – Talán negyed órát, szóval gyorsan ki kéne találnunk, mihez kezdjünk ezzel a problémával!
– Jó nagy probléma – vette szemügyre a fiú közelebbről a szoborrá vált szörnyet. A hibrid testét és fejét a hidroszkaluszhoz hasonlóan pikkely borította, fejét viszont a pokoltorkú kutyaszerű fejformája jellemezte, hegyes agyarakkal. Első két lába madárkarmokban, a hátsó kettő karmos kutyatappancsokban végződött, s rendelkezett a hatalmas bőrszárnyakkal is.
– Levisszük a pincébe! – döntött mentora. – Oda be tudjuk zárni, míg kitaláljuk, miként pusztítsuk el. Segíts!
Kótyomfitty megszokta már, hogy gyorsan engedelmeskedjen mestere utasításainak, így nem tétovázott. Egészen közel lépett a kényszerpihenőbe bűvölt lényhez, és igyekezett fogást keresni rajta, hogy be- és levonszolják. A hibrid szemhéjai felpattantak a vékonyodó jégréteg alatt, s a ragadozó egyenesen rászegezte tekintetét. Állkapcsával próbálta szétfeszíteni a fejét fogva tartó jégpáncélt; átlátszó börtönén máris hajszálrepedések szaladtak szét minden irányba.
– Ez baromi gyorsan olvadozik ám! – jegyezte meg Kótyomfitty. – Mindjárt szétrobbantja a jeget maga körül! Nem kellene még egy jégvarázst mondani rá? – érdeklődött idegesen hátrébb lépve.
– Másodjára nem hatna, minden varázslathoz alkalmazkodik – rázta meg a fejét Hórukk. – Talán egy kővé változtató igét lehet még megpróbálni – töprengett. – Ejnye, hogy is van a formula?
A hibrid azonban nem várta meg, míg eszébe jut. Megfeszítette az összes izmát, és szétrobbantotta a testét bénító jégbéklyót; az éles szilánkok és nagyobbacska jégdarabok szanaszét röpködtek a szobában. Az egyik ökölnyi példány homlokon találta a varázslót, aki eszméletét vesztve hanyatlott a padlóra. Ezt látva, a szabaddá vált szörnyeteg teljes figyelmével a fiú felé fordult. Lassú, komótos léptekkel közelített hozzá.
Kótyomfitty még mindig a kezében szorongatta a ládából hozott másik valamicsodát. Most tétován maga elé emelte, hogy legalább odasózhasson a rémnek. Jobb nem jutott eszébe, bár gyanította, ez lesz az utolsó cselekedete: rákoppint a (röhejes elnevezésű) hidropoki orrára. Hidropoki-koki.
A fegyverként markolt, jogarszerű tárgy tetején jókora, nyolcszögletűre csiszolt zafír kéklett. Lapocskái ragyogva verték vissza a szobában pislákoló gyertyák fényét... Ám valami más is felragyogni látszott a mélyében; egy különös, eleven lángokból szőtt alak, amely mintha a kő belsejébe lett volna zárva, s amely óhatatlanul is magához vonzotta a tekintetet táncával.
Mind a fiú, mind a hibrid megigézve bámulták a zafír belsejében mozgó, illékony tűznyelvekből szőtt jelenést, s egyszerre csak azon kapták magukat, hogy a drágakövön át egymással néznek farkasszemet. Eltűnt a táncoló alak, és a halványkék ködben furcsa emlékképek villantak fel mindkettejük elméjében: a fiú a hidropoki szemein keresztül látta, ahogy az apró kölyökként felfedezi a sötét termet, amelyben született, majd cseperedvén megtanulja, mikor kap jutalmat és mikor büntetést gazdájától, aztán felnőve végül szófogadó, könyörtelen testőrévé válik. Az állatnak is hasonló vetítésben volt része, és az általa soha át nem élt, mégis sajátjának érzett emberi emlékektől teljesen összezavarodott.
A jogar belső ragyogása kihunyt, Kótyomfitty lassan leengedte a mágikus tárgyat. Kábán álltak egymással szemben, mindketten tétován méregetve a másikat, akit most már régi – és meglepően közeli – ismerősnek éreztek.
– A gazdád nem bánt valami kedvesen veled – mondta halkan a fiú.
– Grmpf – morrant beszélgetőpartnere, s letottyant hátsó lábaira.
– Csontos a neved, ugye? – A lény válasz gyanánt hangosan fújt egyet, majd közelebb tolta fejét, s tetőtől-talpig végigszaglászta őt. – Aha... Én Kótyomfitty vagyok – társalgott tovább zavartalanul a gyerek. Már nem félt, valahogy tudta, hogy a hibrid nem bántja őt. Hacsak nem bosszantja fel valamivel.
A szoba másik felében heverő Hórukk kezdett magához térni, ezt halk nyöszörgés jelezte. A hidropoki azonnal felpattant, és morogva a hang felé fordult.
– Ne, Csontos, kérlek, ne bántsd őt! – állt közéjük Kótyomfitty. Ügyelt rá, hogy ne fordítson hátat a lénynek, és ne tegyen hirtelen mozdulatokat. – Ő sem fog bántani téged többé – duruzsolt tovább megnyugtató hangon. – Csak azért fagyasztott le, hogy ne tépj szét minket, de ha már nem tervezel ilyesmit, akkor ő sem tesz semmi hasonlót veled! – bizonygatta. Lassan a varázslóhoz lépett, aki az utolsó mondatot már félkönyékre emelkedve hallgatta. Inasa segítségével felült, és vérző homlokát tapogatva próbált rájönni, miből maradt ki.
– Életben vagyunk? – csodálkozott. – Mi történt?
– Azt nem igazán tudom, de mindketten belebámultunk ebbe a kőbe, és valahogyan...
– A Tudatmegosztás Jogara! – vágott közbe Hórukk döbbenten, felismerve a feléje mutatott tárgyat.
– Na, pontosan ez történt – hagyta rá a fiú. – Jól vagy, mester?
– Fogjuk rá. Segíts felállnom! – kérte, majd odabotorkált a székéhez és leült, tekintetét a szörnyetegen tartva. – Tudod, a jogar csak annak a kezében működik, aki méltó rá. Bár azon hosszasan vitáznak a mágusok, hogy mi alapján dönti el a jogar ezt, de tény, hogy csak nagyon kevés olyan ember van, aki használhatja.
– Tényleg?
– Tényleg. A Varázstudók Rendjének számtalan tagja próbálta már, sikertelenül. Engem is beleértve. Mondd csak, milyen volt?
– Mint egy fura, élénk álom, amiben csak néző vagyok, de mégis velem történik – próbálta szavakba önteni pártfogoltja. – Végignéztem az élete főbb emlékeit, egészen kölyökkorától. És még most is bevillan egy-egy fakó kép – pillantott a hibridre. – Amúgy Csontosnak hívják.
– Elképesztő! – állapította meg a vénember. – Szóval azért nem falt fel, mert ő is átélte a te emlékeidet? Ki kéne próbálnod, hogy engedelmeskedik-e neked.
– De miért tenné? És mégis mit mondjak neki? Azt, hogy „ülj!”? – Alighogy kimondta, a hidropoki szófogadóan hátsó lábaira ereszkedett ismét. Ezt látva Kótyomfitty felbátorodva folytatta: – Vagy mondjuk, hogy „feküdj!”? – Az állat engedelmesen elfeküdt, bár hosszú, pikkelyes hüllőfarkával nyugtalanul dobolt a padlón, minden alkalommal tompa döndülést hallatva a szúette deszkákon.
– Na most én: ülj! – próbálkozott Hórukk is a vezényszóval. Erőteljes morgást kapott válaszul, más nem történt.
– Úgy tűnik, csak rám hallgat, mester – vigyorgott Kótyomfitty kissé kárörvendően.
– Ez van – törődött bele a mágus. – Viszont ebben az esetben neked kell levinned és bezárnod pincébe – mosolygott vissza hasonló arckifejezéssel.
– De már nem kell bezárni, hiszen nem bánt! – ellenkezett inasa. – Nem ölheted meg, mester!
– Kótyomfitty, ez nem egy kutya! Téged nem bánt, de engem vagy bárki mást simán darabokra szaggat! Keveset tudunk róla is, meg a jogarról is: nem biztos, hogy a tudatmegosztás miatt mostantól mindörökre szót fogad majd neked! Mi van, ha holnap arra ébredsz, hogy a tenyeredből eszik? De szó szerint!
– Ő nem... – bizonytalanodott el pár pillanatra a fiú, majd bólintott egy nagyot: – Rendben, leviszem a pincébe.
– Ez a beszéd, örülök, hogy az eszedre hallgatsz!
– Leviszem, és ott maradok vele – fejezte be Kótyomfitty.
– Elment az eszed?! – pattant fel a székből a varázsló, de rögtön vissza is ült, mert Csontos zokon vette az emelt hangot és a hirtelen mozdulatot: emberfeletti sebességgel termett talpon, s ugrott a mágus elé. Nem morgott, csupán agyarait villantotta fel a miheztartás végett. – Látod? – kérdezte halkabban Hórukk.
– Csak engem véd – magyarázta a fiú. Szokatlanul nyugodt és magabiztos volt. – Ne aggódj, mester. Eltöltök vele pár napot odalenn, és megpróbálom újra használni a jogart is, hogy jobban összebarátkozzunk. Nem lesz gond!
Mielőtt elképedt mentora bármit is felelhetett volna, megfordult, és újdonsült pajtásával együtt leballagott a pincébe. Kisebb döndülés jelezte, hogy a vasajtó becsukódott mögöttük.
– Összebarátkozni? Ebből mi lesz... – dünnyögte a magára maradt vénember.
A következő napokban Kótyomfitty csak rövid időkre jött fel, hogy beszámoljon mesterének a fejleményekről, kihordja a trágyát, illetve ételt és friss szalmát vigyen le, vagy felkeresse az árnyékszéket. Néha még meg is mosakodott. Hórukk ezalatt levelet küldött postamadarával a Varázstudók Rendjének, amelyben leírta a történteket, és állásfoglalást kért az ügyben. A kérdést szavazásra bocsátották, s a többség úgy vélte, ez remek alkalom a jogar működését és a lény viselkedését megismerni, így mindaddig nincs szükség beavatkozásra, míg valaki nem kerül életveszélybe. Csupán néhányan kardoskodtak a hibrid mielőbbi elpusztítása mellett.
Öt nap múlva Kótyomfitty és Csontos előjöttek búvóhelyükről, és kisétáltak a ház elé, ahol a mágus épp a palántákra mondott növesztő bűbájt.
– Mester, Csontos már nem jelent veszélyt senkire! – tért rögtön a lényegre. – Nem támad emberre, csak önvédelemből vagy ha minket fenyegetnének.
– Ez nagyszerű – ráncolta homlokát az öreg. – De mitől vagy ebben olyan biztos?
– Már tudunk kommunikálni mentálisan – magyarázta a fiú. – Képek formájában, de azért értjük egymást.
– Ahamm... És mit tudtál meg róla?
– Azt, hogy kapcsolatban áll a fajtársaival, nagy távolságokról is tudnak beszélni egymással. Ugyanúgy, ahogy velem is.
– Micsoda?! Miféle fajtársaival, hiszen ő az egyetlen ilyen hibrid!
– Akit megöltél, öt másik hibridet is kreált. Most erre tartanak, mert Csontos azt mondta nekik, hogy én vagyok az új gazdájuk – közölte Kótyomfitty olyan természetesen, mintha csak az időjárásról csevegnének. Közben szeretettel vakargatta pikkelyes-szőrös kedvence fültövét.
– A ménkűbe! – szaladt ki a varázsló száján.
– Eléjük megyek Csontossal, gondoskodom róla, hogy ne bántsanak senkit – folytatta a fiú. – De az elhelyezés bajos lesz... Kéne egy zárt akol, amibe kényelmesen bevackolhatnak, megalhatnak éjjelente. Mester, mágiával tudsz ilyet építeni estére?
– Megoldható, de mi van, ha nem engedelmeskednek neked?
– Engedelmeskedni fognak – bökött az övén függő jogarra a srác. – Én nem csak a gazdájuk leszek, hanem több annál: a barátjuk is!
Felült a várakozó hidropoki hátára, s az jókora bőrszárnyait kitárva, néhány lépés után a levegőbe emelkedett lovasával. Hórukk hosszan nézett utánuk, ahogy távolodtak.
– Izgalmas napok jönnek, Foltos! – mondta a bokrok közül előbúvó szürke kandúrnak. – Egy csapat csúcsragadozóval fogunk együtt élni, akiknek egy kamaszfiú parancsol. Izgalmas lesz, én mondom!